Híd a pap és a hívek között – Erdő Péter bíboros, prímás az állandó diakonátusról

Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek június 10-én az esztergomi főszékesegyházban négy papot, három diakónust és hat állandó diakónust szentel. Ebből az alkalomból az állandó diakónus küldetéséről, szolgálatáról kérdeztük a főpásztort.

– Hogyan készül az egyházmegye erre az alkalomra?

– Úgy érzem, hogy jól felkészült jelöltek várnak a szentelésre. Tudnunk kell, hogy az Egyház kétféleképpen szolgáltatja ki a diakonátus szentségét. A papszentelésre készülőknek átmeneti küldetésként, vagy pedig állandó szolgálatként. Nős és nőtlen emberek egyaránt felvehetik ezt a szentséget, de nős férfiak esetében harmincöt évnél idősebbnek kell lenniük. Vagyis megállapodott, családos emberekről van szó, akik szilárd egzisztenciát teremtettek már, akik tapasztalatokat szereztek, akik benne állnak a világi élet szövedékében, és ebből nem is kívánnak kilépni.

– Milyen helyzete, milyen szerepe van ma az állandó diakonátusnak az Egyházban?

– A kereszténység legkorábbi időszakától megjelenik – nemcsak feladatként, de mint elnevezés is – mind az episzkoposz, mind a presbiter, mind a diakónus. Az évszázadok során a diakónus nem átmeneti, hanem állandó szolgálat volt. Ők foglalkoztak az egyházak anyagi ügyeivel, a szociális szolgálat megszervezésével, a szegények ellátásával. Szép vértanútörténeteket ismerünk a korai időszakból, melyekben a diakónus az Egyház kincseit firtató kérdésre úgy válaszol, hogy egyszerűen csak rámutat a szegényekre, jelezve, hogy ők az Egyház igazi kincsei. A diakónusnak a liturgiában is megvolt a szerepe, beleértve az igehirdetést is, hiszen az Apostolok cselekedeteiben István diakónusról azt olvassuk, hogy megválaszol azoknak, akik ellentmondanak neki, és hirdeti a Feltámadott örömhírét; Fülöp diakónus pedig megtéríti az etióp udvarnokot, magyarázva a Szentírást. Vagyis az ige- és az oltárszolgálat, valamint a szegények szolgálata egyaránt hozzátartozik a diakónus feladataihoz.

– A Didascalia Apostolorum azt írja, hogy a diakónus a püspök füle, szeme és szája az Egyházban, míg manapság az állandó diakónus inkább a plébániához kötődik…

– A 3. században még nem terjedt el a plébániai rendszer. Évszázadokon át nagy kérdés volt, hogy miként lehet a falvakban megtérő hívők lelkipásztori ellátásáról gondoskodni.

A városokban ott volt a püspök, akit a presbiterek közössége vett körül. De mi legyen a falvak népével? Az egyik megoldás az volt, hogy szenteljenek egy püspököt, aki a városi püspök megbízottjaként körbejár ezeken a területeken. A másik lehetőség az volt, hogy diakónusok kerüljenek a falvakba, és ők fogják egybe a közösségeket. Ennek a modellnek az emlékeit őrzik a római templomok, amelyeket diakóniának neveznek. Hamar kiderült, hogy nem ez az ideális megoldás, hiszen a diakónusok szentmisét nem mutathattak be. Ezért küldött végül az Egyház a falvakba papokat. Azért volt nehéz erre a megoldásra jutni, mert addig a presbiterek elsősorban mint a püspököt körülvevő közösség jelentek meg az Egyház életében. Később ezt a közösségi jelleget szolgálták az egyházmegyei zsinatok. Ebben az összefüggésben megváltozott a diakónusok szerepe, fokozatosan csökkent a jelentőségük – átmeneti életállapot lett belőle. Ez változott meg a II. vatikáni zsinat után, amikor VI. Pál pápa kiadta rendelkezéseit.

– Ez a szolgálat ma a világon mindenhol ugyanazokkal a kötelezettségekkel és felhatalmazással jár?

– Természetesen az egyes részegyházak esetében a konk­rét tisztségektől függően máshova kerülhet a súlypont. Amikor a városmisszió során Párizsban voltunk, Jean-Marie Lustiger bíboros bemutatta azt a mintegy százötven állandó diakónust is, akik a párizsi egyházmegyében működnek. A jelentős létszám ellenére Lustiger bíboros elmondta, hogy ők is keresik még ennek a küldetésnek az identitását. A gyakorlati életben azt látjuk, többnyire hétvégeken vagy szabadidejükben tudnak az állandó diakónusok rendelkezésre állni, hiszen van civil munkahelyük és családjuk is. Komoly elköteleződést igényel, nem véletlen tehát, hogy az egyházi előírás szerint a feleséget is meg kell kérdezni, egyetért-e férjének a szolgálatvállalásával.

– Mi az a jellegzetesség, ami megkülönbözteti az állandó diakónust attól, akit nem szenteltek fel?

– A II. vatikáni zsinat az egyházi hagyományra támaszkodva tanítja, hogy a diakonátus szentség és nem csak szentelmény, mint a hajdani kisebb rendek. Vagyis Krisztus Urunk által rendelt szent jel, melyhez az Ő ígéretének megfelelő szentségi kegyelem járul. Tehát egy kegyelmi többlettel rendelkezik. Természetesen az Egyház életében való szerepvállalásra a keresztség és a bérmálás is küldetést jelent, de a dia­ko­ná­tus egész különleges feladatot és szentségi kegyelmet közöl. Az sem mindegy, hogy egy keresztelést megbízás alapján végez egy világi, vagy egy diakónus teszi ezt, akinek ez a küldetése. Ugyanígy van a hitoktatással is. A diakónusnak küldetése van a prédikálásra, akár a szentmisében is.

A szegények szolgálatában is megmutatkozik a szentségi küldetés. Lehet valaki jó karitászmunkatárs, lehet szakembere ennek a témának, de a felszentelt diákónus hitünk szerint egy különleges kegyelmi ajándékkal végzi ezt a feladatot.

– Sokan összekeverik a diakonátust a papi szolgálattal…

– Az ordo szentségének három fokozata van: a dia­ko­ná­tus, az áldozópapság és a püspökség. A diakonátus és a papság ősidők óta elválik, ezt a régi szövegek úgy fogalmazzák meg, hogy a diakónus nem a papságra, hanem a szolgálatra van szentelve – non ad sacerdotium sed ad ministerium. Az Apostolok cselekedeteinek leírásában azt olvassuk, hogy a szegények és az asztal szolgálatára rendelik őket, így tudnak az apostolok teljesen az igehirdetéssel foglalkozni. Ugyanakkor később az igehirdetésből is kiveszik a részüket. A papság sajátos küldetése a szentmiseáldozat bemutatása. Vannak olyan teológiai helyek, melyek ezt a hangsúlyt a közösség vezetésére is kiterjesztik. Ezért változtatott XVI. Benedek pápa az Egyházi Törvénykönyvön, jelezve, hogy a pap Krisztusnak mint főnek a személyében cselekedve pásztori vezetést gyakorol a közösségben.

– Milyen szerepe van a főegyházmegyében a diakonátusnak?

– Az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyében azért fontos ez a kérdés, mert hatezer­-ötszáz katolikusra jut egy pap, ami elég rossz arány. Nem az a fő probléma, hogy a papnak sok kis faluba kell körbeutaznia, hiszen az egyházmegyének csak kis része a vidéki terület, a gondot sokkal inkább az jelenti, hogy a pap nem tud személyes kapcsolatot fenntartani a híveivel. Ezért annyira fontos, hogy legyenek felszentelt diakónusok, akik ki tudják venni ebből a feladatból a részüket. Sok olyan szolgálat lehet, ahol a diakonátus szentségének az erejével működik valaki az Egyházban, ebben pedig a konkrét plébániákon felmerülő feladatok lehetnek az irányadók. Így kaphatja meg legteljesebb struktúráját minden plébánia, így a diakónus híd lehet a pap és a hívek között. Az is előfordul, hogy valamilyen központi feladatot bíznak a diakónusra.

– Milyen képzésben részesülnek az állandó diakónusok?

– Sajátos képzési programban kell részt venniük. Ez a teológiai oktatáson kívül további felkészítést jelent. Liturgikus, lelkiségi és más, a szolgálathoz szükséges képzésre van szükségük. Fontos, hogy mindez közösségben történik, vagyis az állandó dia­ko­ná­tus­ra készülők ismerik és segítik egymást.

– Miért tartották fontosnak bevezetni a főegyházmegyében a kétéves képzést?

– Kiderült, hogy többen úgy jelentkeztek erre a szolgálatra, hogy még nem volt lezárva a teológiai tanulmányuk, vagyis nekik amúgy is tanulniuk kellett ahhoz, hogy megszerezzék a diplomát. Ugyanakkor vannak olyan liturgikus feladatok, melyek sajátosan a diakonátushoz tartoznak. Ezeket az általános teológiai képzésben nem tanítják. Az is nagyon fontos, hogy a jelöltnek legyen egy sajátos diakónusi lelkisége és identitása. Ilyenkor lehet megszólítani a diakónus családját is, vagyis ennek a szentségnek van kisugárzása a családok felé is. Ezért hívják meg több lelkigyakorlatra és képzési alkalomra a jelöltek és a diakónusok feleségét is.

– A főegyházmegyében az a gyakorlat, hogy arra a plébániára kapja a diakónus a diszpozíciót, ahonnan jött. Miért fontos ez?

– Azért, mert a pappal ellentétben, akit át lehet helyezni, és szemben a keleti szertartású pappal, aki családosként főfoglalkozásként végzi az Egyház szolgálatát, az állandó diakónus – akit a civil munkahelye és a családja is egy adott helyhez köt – nem mobil, nem lehet csak a pasztorális igényeket figyelembe véve máshova helyezni. A tevékenysége így a plébániához kötött. Természetesen fontos, hogy a plébánossal egyetértésben tudja a szolgálatát végezni.

– Milyen kihívásokkal kell szembenéznie ma egy állandó diakónusnak?

– Ebben a tekintetben elsődleges a misszió. Egy hittől távol álló világnak kell átadni Krisztus örömhírét. Egyrészt feladata a katolikus közösség lelkipásztori ellátása, az új nemzedékek hittanra való oktatása, a közös liturgikus ünneplések megszervezése. De nekünk üzenetünk van a távolabb állók felé is. Ebben egy olyan ember, akinek a munkahelyén és az élet más – a társadalmi kapcsolatok, a tömegtájékoztatás, a tudományok és a művészetek – területén is sajátos kapcsolatrendszere van, különleges szerepet tölthet be. Érdekes, hogy ebből a szempontból az állandó diakónus feladata hasonlít a püspökére, mert a püspöknek is képviselnie kell az Egyházat a nem hívő világ felé.

– Hogyan lehet az állandó diakónus Isten jó eszköze?

– Fontos a személyes lelki élet. Végezzék hűségesen és szeretettel a feladatukat, hiszen maga a szolgálat visszahat a lelkiségre is, vagyis a diakónus lelki életének forrása maga a szolgálat. Isten minden emberi gyöngeségünk dacára hív bennünket, hogy nőjünk hozzá a feladathoz; hogy ne csak külső eszközei legyünk a szentségi kegyelemnek, hanem valódi együttműködőkké váljunk, akik példájukkal segítik az embereket abban, hogy a kiáradó kegyelmeket befogadják. Ilyen kegyelem az, amit a szenteléskor a diakónus is elnyer; olyan többletet kap, amit a közösség javára kell fordítania.

– A különféle liturgikus alkalmakon gyakran imádkozunk papi hivatásokért. Imádkoznunk kell diakónus hivatásokért is?

– A diakonátus az egyházi rend része, ezért fontos hogy imádkozzunk, hogy az Úr adja meg a hivatás kegyelmét nőtlen vagy házas férfiaknak, hogy meghallják, befogadják a hívó szót, és jó szolgálói legyenek Istennek és Egyházának.

Fotó: Merényi Zita

Kuzmányi István

Aktuális: 
péntek, június 9, 2017