A Miskolci Egyházmegye püspöke, Orosz Atanáz szentelte diakónussá Salai Szabolcs tanulmányvégzett papnövendéket november 8-án Miskolcon.

Az újszentelt diakónust a szolgálat felé vezető útról és leendő feladatairól kérdeztük.

A diakónus szóval már János evangéliumában is találkozunk, mégpedig a kánai menyegző "szolgáit" nevezi így a negyedik evangélium írója. A diakónátus az egyházi rend szentségének első fokozata, melyet a püspök szolgáltat ki kézrátételével és a szentelési imádság elmondásával. A diakónusi szolgálattal együtt járnak a különböző karitatív, liturgikus és pasztorális feladatok.

A teológiai tanulmányaink alatt megtanuljuk – ha még nem is mindent gyakorlatban –, de a liturgikus mozgásokat látva, a szertartásokba akár kántorként, akár az oltár körüli feladatok végzésével az évek során mi is a feladata egy diakónusnak. A karitatív szolgálat gyakorlására pedig a szemináriumi képzés alatt is volt több ízben lehetőség, hetente a különböző szociális intézményekben, mint például értelmi fogyatékos, hátrányos helyzetű gyerekekkel történő foglalkozásokon. A szeminárium második éve után egy szociális év következett, ezeknek a feladatoknak a még intenzívebb napi gyakorlásával. Az első félévben Ausztriában, majd Budapesten, ahol munkám kiegészült kórházi betegek látogatásával. Ez alatt az idő alatt egész életemre hasznos tapasztalatokkal gazdagodtam. Szentelésem előtt Sajópálfalán életre szóló lelkigyakorlaton vettem részt feleségemmel, Emesével, ahol a nővérek imádságos napjaiba bekapcsolódva Kiss Attila atya elmélkedéseivel készültünk ezen szép szolgálatra.

Mit is jelent számomra diakónusnak lenni, diakónusként szolgálni? Első ízben, felemelő érzés a Szent Liturgián történő tevékeny szolgálat. Másodszor Európa ezen részén, ahol élünk, nekünk nem kell félnünk a hitünk megvallásától, nincs keresztényüldözés, mégis legfontosabbnak hitünk hiteles megélését tartom a hétköznapokban, a gimnáziumban, a parókián, idősebbeknek, rászorulóknak történő segítség nyújtás közben. Isten nem vár el emberfeletti dolgokat tőlünk, viszont azt, amire képesek vagyunk, tegyük meg éppen ahol vagyunk, lehetőségeinkhez mérten. Amikor külföldi tanulmányaim miatt kevesebbet tudtam itthon lenni, amikor az utcán segítettem egy-egy idősebb néninek a táskáját cipelni, akkor sokszor eszembe jutottak nagyszüleim, hogy hátha nekik is segít valaki, amikor éppen rászorulnak. Hiszem azt, hogy a világban bárhol megcselekedett jó hatással van valakire, és ha kis körben elkezdjük kitartóan a jót tenni, akkor azon előbb vagy utóbb Isten áldása megmutatkozik.

Kétszeres öröm volt számomra, hogy a szentelés napja november 8. Németországban, ahol tanulmányaimat utolsó évét töltöttem - mivel a Szabolcs nem szerepelt az ottani naptárban és Gábor, (Gabriel) a bérmanevem - mindig ezen a napon ünnepeltük a névnapomat, melyre Németországból ide látogató, volt vicerektorom (az Eichstätt-i szeminárium előljárója) megjelenése is emlékeztetett.

Ami a szentelésem napján igazán megérintett, azok közül egyet ragadnék ki, amikor püspök atya azért imádkozott, hogy a Szentlélek szálljon az újonnan felszentelt diakónusra, és a hit teljessége, szeretet és erő töltse el őt. Így én is ezt kívánom mindnyájunknak, hogy merjük tenni - a sokszor nehezebbnek tűnő - jót, és sose feledjük, hogy Isten a legnehezebb helyzetekben is velünk van!

Forrás: Miskolci Egyházmegye

Aktuális: 
csütörtök, november 17, 2016